2015. június 2., kedd

3. fejezet: Seth

Ugye milyen gyors voltam? Gondolom észrevettétek, hogy az elmúlt pár napban sok változás történt a blogon: tekintve, hogy a kért két kritikából mindkettő negatívan ítélte meg a fejlécemet, készítettem egy újat. Úgy nézzétek, hogy most használtam életemben először Photoshopot :D Remélem, ez már jobban tetszik mindenkinek, nagyon hálás lennék, ha kapnék visszajelzést ezzel kapcsolatban. Na, meg a történetről is. Az előző fejezetre nem érkezett komment, ami kicsit elbizonytalanított, hogy olvasta-e egyáltalán valaki. Szóval... légyszi, írjatok! (Csak hogy tudjam, léteztek. Most kicsit úgy érzem magam, mint ha magamban beszélnék, ráadásul többes számban. Juj.)A másik változás a szereplők menüpont. Ezt eredetileg máshogy terveztem, de hiába szenvedtem, nem tudtam úgy megoldani, ezért kénytelen voltam egy egyszerűbbet összehozni. Emellett feltettem at eddig kapott kritikáimat, ha esetleg kíváncsiak lennétek rá.
Lágy szellő lebegtette a könnyű függönyt a nyitott ablakon keresztül, madarak dalolták reggeli nótájukat, valahonnan messziről vízcsobogás hallatszott. Arielle úgy érezte magát, mint a régi, családi kirándulásokon, mikor elindultak két sátorral, és egy temérdek étellel, hogy aztán az erdő közepén éjszakázzanak. Bár a nővére, Sophie mindig is utálta, és azért könyörgött, hogy menjenek inkább egy kényelmes wellness szállodába, de Arielle kifejezetten élvezte ezeket az alkalmakat. Ilyenkor a család csak egymásra figyelt, nem szólt közbe egy telefoncsörgés, vagy egy kedvenc tévésorozat.
A legjobb ilyenkor mégis a reggel volt, mikor nem az ébresztőórájára kelt, hanem arra, hogy a sátor lapján keresztül lágy napsugarak simogatják az arcát. Ilyenkor úgy érezte, minden a helyén van, semmi miatt nem kell aggódnia, és hogy ő is tartozik valahova. A természetben senki sincs egyedül, mindenki megtalálja a maga párját, társaságát.

Arielle-nek nem sok terve volt arra nézve, hogy illeszkedjen be az új iskolájába. Mikor reggel felkelt, a szoba már üres volt, így ez eredeti ötletét, mi szerint a szobatársaitól kér segítséget, hogy merre kellene mennie, rögtön elvetette. Gyorsan elkészült, felvette az új egyenruháját, bepakolt néhány füzetet a táskájába, és elindult a térkép alapján az étkező felé. Ha minden igaz, a főépület hátsó sarkában található, és az igazgatónő tájékoztatója alapján már negyed órája lehetett enni.
Mikor kinyitotta az ajtót, ismerős rettegés fogta el. Mit fognak gondolni róla a többiek? Befogadják, vagy itt is kirekesztett lesz? Miért nem tud olyan magabiztos, elégedett lenni, mint Gabrielle? Már abból a néhány szóból, amit váltottak a szobatársával, bizonyossá vált számára, hogy a másik mennyire határozott személyiség. Ő valószínűleg sosem szenvedett amiatt, hogy mások levegőnek nézik, vagy ha mégis észreveszik, akkor is csak megalázzák.
Arielle csak akkor nyugodott meg kissé, és vett elég bátorságot ahhoz, hogy továbbmenjen, mikor eszébe jutott Seth. Ma talán újra találkozhat az egyetlen igazi barátjával, és akkor minden rendben lesz. Seth nem engedi, hogy bárki is bántsa őt.

A lány azt hitte, könnyű dolga lesz, hiszen egy étkező van olyan nagy, hogy ne lehessen eltéveszteni. Azonban a főépület annyi mellékfolyosóból és elágazásból állt, hogy mire a második emeletre ért, már fogalma sem volt arról, hogy honnan is indult el pontosan. Egyre jobban kétségbeesve forgatta a térképet, már abban sem volt biztos, hogy egyáltalán jól fogta. Talán ezért tévedt el?
Most mit csináljon? Sehol senki, akit megkérdezhetne, hogy merre menjen, és bár a telefonja nála volt, mégis kit hívhatna fel? Alig néhány diáktársát ismerte eddig, de egyel sem kerültek olyan szoros kapcsolatba, hogy telefonszámot cseréljenek.
Arielle lehunyta a szemét, nagy levegőt vett, és próbált uralkodni az egyre jobban elhatalmasodó kétségbeesésén. Minden rendben lesz, minden rendben lesz. Gondolj Seth-re, Seth megvéd, Seth nem engedi, hogy bajod essen. De Seth nincs itt!
Mintha csak egy égi jel lenne, a közelből zongoraszó csendült fel. Lassú, szomorú dallam, amit a lány nem csupán hallott, de teljes szívvel át is érzett. Beleivódott a lelkébe, a teste minden porcikája reagált a zenére. De nem csupán élvezte, hanem ismerte is a dalt. Hosszú percekig törte a fejét, hogy mégis honnan olyan ismerős, hiszen soha ne szokott komolyzenét hallgatni, mire végül rájött: ez csak Seth lehet!
Gyerekkorukban ha Arielle szomorú volt, Seth mindig ugyanazt a dalt énekelte neki, hogy felvidítsa. Amit furcsállt, mert borongós, szomorú ének volt, ami ha valaki más szájából szólt volna, nem érte volna el a kellő hatást. A szövegére már nem emlékezett, de a dallamot bárhol felismerte volna. Nem is értette, hogy nem jutott eszébe rögtön, hogy honnan olyan ismerős.
Arielle a hang irányába kezdett rohanni. Ezúttal nem törődött azzal, hogy merre megy, hogy még jobban elkeveredik, csak a hangot követte. Néha rossz irányba ment, zsákutcába jutott, ilyenkor csak megfordult, és már futott is tovább. És végül megérkezett, nem sokkal azután, hogy a dal elhallgatott.
Gondolkodás nélkül nyitott be a terembe, és mikor meglátta a zongora előtt álló fiút, a nyakába vetette magát.

Arielle azt várta, hogy amint újra találkozik Seth-tel, megkönnyebbül, és az élete valamilyen furcsa, mágikus módon helyrerázódik. Nem is úgy gondolt elsősorban a fiúra, mint egy régi barátra, hanem mint egy csodatevőre, minden problémájának megoldójára. Éppen ezért nem értette, hogy mikor végre elérte a célját, miért nem érez megkönnyebbültséget és örömöt? Mi ez az idegen érzés?
Hosszú, a várt örömteli helyett kínos pillanat után a fiú egy ideges torokköszörüléssel egyetemben eltolta magától a lányt. Arielle-nek csak ekkor nyílt lehetősége arra, hogy jobban szemügyre vegye régi barátját. A fiú nem volt sokkal magasabb nála, vékony testalkatú, beesett arcú, és szinte természetellenesen sápadt volt, amit világosszőke haja még jobban kiemelt. Barna szemei vastag lencséjű szemüvege mögött hatalmasnak tűntek. Bizonytalanul pislogott a lányra, magyarázatot várva a történtekre, de miután ez nem történt meg, valami olyat mondott, ami végképp beigazolta Arielle gyanúját.
– Te meg ki vagy? – Mivel választ továbbra sem kapott, folytatta. – Még sosem láttalak itt. A nevem Anthony.
– Micsoda? – csattant fel a lány. – Te nem Seth vagy?
– Seth? Úgy érted Seth Coleman? Nem, szerencsére nem vagyok ő. – Tucatnyi érzelem futott át a fiú arcán, amit Arielle nem tudott mire vélni. Úgy tűnt, Anthony nem kedveli különösebben a lány legjobb barátját.
– És nem tudod, hol lehet? – Arielle úgy tűnt, gyorsan túltette magát a tévedésén, Anthony ellenben még nem akarta, hogy a lány elmenjen. Ritkán szólt hozzá bárki is, és ki akarta használni a pillanatot, hogy még ha tévedésből is, de valaki érdeklődését felkeltette.
– Fogalmam sincs. Most ment el, de nem mondta merre.
– Ó… – Arielle csalódottan sóhajtott, és leroskadt az egyik székre. Ötlete sem volt, hogyan találhatná meg a fiút ennyi ember között.
– Miért keresed őt ennyire? – érdeklődött Anthony kedvesen, majd leült a lány mellé.
– Tíz évvel ezelőtt láttam utoljára, ő volt a legjobb barátom. – Szándékosan nem tette hozzá, hogy az egyetlen.

Anthony sokféle válaszra számított, de erre nem. Arielle nem olyan lánynak tűnt, amilyenek általában Seth körül szoktak lenni, de végül is óvoda óta sokat változhattak mindketten. A fiú már csak azt nem tudta, hogy mondja el a lánynak, hogy az a Seth, akit ő ismert, valószínűleg már nem létezik.
– Én segíthetek megtalálni – ajánlotta fel végül. Talán az a legjobb, ha Arielle magától jön rá mindenre. – Egyébként hogy hívnak?
– Ó, bocsi. El is felejtettem bemutatkozni. Arielle vagyok. Te pedig Anton, ugye?
– Anthony – javította ki megszokásból a fiú. Nem Arielle volt az első, aki eltévesztette a nevét. Tulajdonképpen nem ismert olyan diákot, aki rendesen meg tudta volna jegyezni, még néhány tanárnak sem sikerült.
– Ja, igen. Bocsi. – Arielle-t bár bántotta, hogy eltévesztette a fiú nevét, de túlságosan is lefoglalta a gondolatait az, hogy nemsokára újra láthatja Seth-et, így nem gyötörte túl sokáig a bűntudat.
– Szerintem az étkezőbe mehetett. Mármint Seth. Most van reggeli.
– Á, igen. Megmutatnád kérlek, merre van?
– Persze.

Mint kiderült, az étkező nem volt túl messze attól a helytől, ahol Arielle eltévedt, csak két folyosón kellett volna még végigmennie. Bár a reggelire szánt idő már a vége felé közeledett, még mindig sokan voltak, a két fiatal alig fért be. Csalódottan álltak be a sor végére, és csak néha vetettek irigy pillantásokat azokra, akik már az asztaloknál reggelizhettek, vagy akik nagy bátran a sor elejére tolakodtak egy barátjukhoz.
Legalább negyed órába telt, mire sorra jutottak. Ez idő alatt Anthony felfedezte, hogy Arielle milyen jó hallgatóság, így elég bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy előadja neki a legújabb szorgalmi dolgozata témáját, aminek a címét a lány ahogy meghallotta, nyomban el is felejtette. A fiút ennek ellenére nem érdekelte, hogy Arielle nem hogy érdeklődést nem mutat a dolgozata irányába, de még csak nem is érti, hogy miről beszél, éppen ezért mikor már csak néhány ember állt előttük, akkor is hevesen gesztikulálva magyarázott. Csak akkor hagyta abba, mikor a lány a szemkontaktust is megszakította. Enyhe haraggal fordult arra, amerre Arielle, hogy felderítse, mi terelte el a figyelmét.

Anthonynak elég volt csak egy pillantást vetnie az éppen belépő társaságra, hogy a lélegzete elakadjon, a szíve hevesen kezdjen verni, és a legelöl haladó pár látványára féltékeny harag gyúljon a bensőjében. A lány, az a tökéletes, vidám teremtés nagy átéléssel, mégis a tőle megszokott szolid eleganciával magyarázott valamit barátjának, akin messziről látszott, hogy egyáltalán nem figyel rá.
–  Ó, Gabrielle – sóhajtott félhangosan, felkeltve ezzel Arielle érdeklődését.
– Ismered őt?
– Ő életem szerelme – felelte a fiú ábrándosan, amitől a lánynak halvány mosoly szökött a szája szélére. Sosem gondolta volna, hogy Anthonynak pont a szobatársa tetszik.
A lány csak ezután vette jobban szemügyre a négy újonnan érkezőt. Végigmérve őket különös arckifejezés ült ki az arcára, amit Anthony rögtön szóvá is tett.
– Gondolom hallottál már a menő csapatról.
– Mi? Nem. Csak találkoztam már néhányukkal.

Az elé tárulkozó kép ugyanis felettébb különös volt. Elől ment két olyan személy, akivel már korábban is találkozott: Matt és Gabrielle, mögöttük pedig egy rosszkedvűnek látszó, fekete hajú lány, valamint a durva, erőszakos fiú, akit Gabrielle-lel látott. De akkor miért Gabrielle és Matt az, aki egymás kezét fogja?
Arielle hirtelen mindent megértett: a fekete hajú fiú dühét, és Gabrielle erélyes kérését, hogy ne árulja el őket. A lány megcsalja Matt-et. Ez már önmagában is meglepő lenne, de úgy, hogy Arielle eddig még csak azt sem tudta, hogy együtt vannak, hirtelen túl soknak érezte ezt az információáradatot.
Az első gondolata az volt, hogy el kellene mondania Matt-nek. Bár alig ismerte a fiút, de szimpatikus volt neki, és olyasvalakinek gondolta, aki megérdemli, hogy tudjon róla, ha a barátnője megcsalja. A lány persze rögtön elvetette ezt az ötletét, hiszen ezzel nem csak Gabrielle-t haragítaná magára (akivel ráadásul szeretett volna jól kijönni), de még a mogorva fiú is dühös lenne rá, amit nagyon nem akart.
Végül Arielle úgy döntött, a legjobb stratégia, ha nem tesz semmit. Elfordult a társaságtól, és figyelmét a választható menüre irányította. Rövid mérlegelés után egy zsemlét, néhány szelet sonkát és uborkát pakolt a tányérjára, mellé pedig citromos teát választott. Mikor mindezzel végzett, bizonytalanul felemelte a tálcáját, ügyelve arra, hogy ne öntse ki a forró italt. Szerencsére sokkal könnyebb volt, mint gondolta, ezért ezúttal bátrabban indult meg vele – azonban csak egy lépést haladt. A lány nem számolt azzal, hogy valaki pont ekkor készül elmenni mellette, így egyenesen nekiment, tálcája tartalmát pedig áldozatára borította.

Az étkező hirtelen elcsendesedett, az összetört pohár hangja, mint bombarobbanás a kihalt téli tájon, mindenki arra figyelt. Arielle félve emelte fel a fejét, de már mielőtt az illető szemébe nézett volna, tudta, ki az: Gabrielle mogorva szeretője.
– Ne… ne haragudj, nem direkt volt… – kezdett dadogásba a lány. A szavát végül egy gyilkos pillantás állította el.
– Kezd elegem lenni abból, hogy mindig az utamban vagy – hangzott a rideg, de fenyegető válasz.
– Én tényleg nem… – mentegetőzött tovább. A fiú ezúttal nem állította le, csupán úgy tett, mint akit egyáltalán nem érdekel a lány bocsánatkérése. Az ingjén szétterjedő foltot kezdte el szemlélni, ami Arielle figyelmét sem kerülte el. Csak ekkor jött rá, hogy valószínűleg a tűzforró teát is ráöntötte, ami igencsak fájhatott a fiúnak, annak ellenére, hogy az egyetlen érzelem, amit az arca elárul, a düh.

A kínos jelenetet végül Anthony mentette meg. A fiú úgy tűnt, nem igazán érti a másik kettő viszonyát, ugyanis valami furcsa okból kifolyólag úgy értelmezte, ők ketten jó barátok.
– Seth, jó, hogy itt vagy. Arielle pont téged keresett!
Két döbbent szempár találkozott. A fiúéban a dühöt gyanakvás váltotta fel: mégis ki ez a lány, és mit akar tőle? Ezek után képtelenség, hogy csupán a véletlen folytán találkozzanak mindkétszer ilyen furcsa körülmények között: először rányit Gabrielle szobájában, aztán leönti a reggelijével. Akárki is legyen ez a törékeny külsejű lány, biztos több van benne, mint elsőre látszik, ezért nem ártana vigyázni vele.
Talán a szülei küldték? Néhány nappal ezelőtt az anyja azzal fenyegetőzött, hogy ha nem javít a viselkedésén, megtalálja a módot arra, hogy megbüntesse. Talán ezért jött volna ez a lány? Hogy utána kémkedjen?

Arielle először azt hitte, rosszul hall. Nem, az nem lehet, hogy a kedves, segítőkész Seth egy ilyen mogorva, ijesztő alakká váljon! Hiszen semmi hasonlóság nincs bennük! Az ő Seth-je mindig mosolygott, még ha fájt is neki valami, csak azért, hogy Arielle se legyen szomorú. Képtelenség, hogy az ő legjobb barátja, a hőse annyira megváltozzon, hogy ne ismerje fel. Biztos volt benne, hogy ha újra látja, azonnal tudni fogja, hogy ő az. Azzal nyugtatta magát, hogy minden rendben lesz, már senki nem bánthatja, mert Seth ott lesz mellette, és megóvja minden bajtól. Sosem gondolta volna, hogy pont Seth lesz az, akitől meg kell őt védeni.
– Mit akarsz tőlem? – Arielle meghátrált a fenyegető hang hallatán, és ha nem figyelte volna az egész iskola, legszívesebben elfutott volna. Az egyetlen reménye, az egykori legjobb barátja egy pillanat alatt vált a rémálmává.
– Semmit, nem fontos. – Kizárt, hogy elmondja, milyen régóta vár arra, hogy újra találkozzanak. Vajon a fiú emlékszik egyáltalán rá, vagy ugyanúgy, ahogy az egykori kedvességét levetette, úgy az emlékeitől is megszabadult?
– Beszélj! – csattant fel a fiú, majd észrevéve az őket figyelő tömeget megragadta a lány csuklóját, és maga után rántotta.

Végigmentek néhány hosszú folyosón, majd fel egy lépcsőn, míg végül Seth egy kis terembe nyitott be. Becsapta maguk után az ajtót, majd nekitámaszkodott, ezzel elzárva a lány elől az egyetlen menekülési lehetőséget.
– Újból kérdezem, mit akarsz?
– Mondtam már, hogy semmit! – Nem, az biztos, hogy nem fogja elmondani neki az igazat, hogy mennyire várt arra, hogy újra találkozzanak.
A fiú elrugaszkodott az ajtótól, és egészen közel lépett a lányhoz. Arielle riadtan hátrált.
– Csaknem félsz tőlem? – Hangja halk volt, de fenyegető. Arielle megrázta a fejét, jelezvén, hogy nem fél Seth-től, holott az igazság mindkettejük számára nyilvánvaló volt.
– Szóval nem? Nagy kár… pedig kellene. – Seth továbbra is közeledett, Arielle pedig hátrált, egészen addig, míg a háta a falnak nem ütközött. A fiú elégedetten elmosolyodott, ami inkább látszott gonosz vigyornak, mint kedves bíztatásnak. – Hogy lehet, hogy nem félsz tőlem? – Arcuk csupán néhány centire volt egymástól, Arielle jól látta a fiú szemében azt a fenyegető csillogást, amit korábban sosem. – Ilyen bátor lány volnál? – Válasz továbbra sem érkezett, a lány, mint egy megnémult, sarokba szorított kismadár reszketett.


Seth-et furcsa elégedettséggel töltötte el, hogy sikerült megijesztenie az anyja besúgóját. Ugyanis most, hogy jobban szemügyre vette a lányt, szinte biztos volt benne, hogy már látta korábban – és tekintve, hogy pont úgy néz ki, mint azok az úri kisasszonyok, akik azzal töltik a szombat délutánjaikat, hogy az édesanyjuk baráti társaságával teát iszogassanak, az sem kérdéses, honnan olyan ismerős. Bár azt nem tudta megfejteni, hogy a lány miért egyezett bele az ő megfigyelésébe, elhatározta, hogy tenni fog annak érdekében, hogy megbánja, amiért ide jött.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése