2015. május 1., péntek

Prológus

Lágy zene csendült. Cipősarkak koppantak a márványpadlón, majd a lépcső tetején elhaltak, pont, mint az összes zaj a bálteremben. Minden pillantás a tűzvörös selyemruhába öltözött idegenre szegeződött, kinek hosszú, szőke haja lágy hullámokban omlott hófehér vállára. Arcát díszes, aranyszínű maszk takarta, zöld szemei mint két smaragd volt, melyben félelemmel vegyes határozottság csillogott. Igen, ez az ő napja, nem fogja elszúrni!
Ahogy lassan, óvatosan lépdelt lefelé a lépcsőn, a termen kérdések áradata szaladt végig. Ki ez? Mit akar itt? Miért tűnik ki ennyire? A lány, ha akart, se tudott volna beilleszkedni a mulatozó társaságba, a csupa fehér ruhát viselő diákok közé. Bár őket is maszk takarta, a piros ruhás idegen így is tökéletesen el tudta képzelni a megrökönyödést az arcukon, ahogy megpillantották őt.
Végre sikerült kitűnnie a tömegből! Többé nem ő a szürke kisegér, a gyáva lány a sarokból, mostantól nem nézhetnek át rajta.
Végigfuttatta a tekintetét a termen, keresett valakit. Mindenki azt leste, hogy merre mozdul, mit tesz, kihez megy oda. Mint prédára váró vadak álltak, készek voltak a legkisebb hibára is ugrani, már csak azért is, hogy elégtételt vegyenek a lányon, akinek volt mersze felborítani az egyensúlyt, megszegni a legfőbb szabályt, és tűzpiros ruhában eljönni a Hófehér Bálra.

A lány végül megtalálta, akit keresett. A fiú az italos pult mellett állt, hátát lazán a falnak vetette, sötét haja s szemei elütöttek hófehér öltözetétől. Amint megpillantotta a piros ruhás szőkeséget, elégedetten elmosolyodott, elrugaszkodott a faltól, és a háta mögül egy vörös rózsát vett elő.
– Hát mégis megcsinálod – jelentette ki a nyilvánvalót, majd átadta neki a virágot.
– Kételkedtél bennem? – vonta kérdőre.
– Soha egy percig sem – hangzott a magabiztos felelet, s hogy ezt a tetteivel is nyomatékosítsa, közelebb hajolt a lányhoz, száját az övére tapasztotta, és most először nem törődve az őket körülvevő kíváncsi tömeggel, lágy csókot nyomott a másik ajkaira.

A tömeg megszűnt létezni körülöttük, már csak ők ketten voltak, a két ellentét, akik valahogy mégis tökéletesen illettek egymáshoz. Már nem számított semmi, ami korábban szétválasztotta őket: a gonosz pletykák, a félrevezető tanácsok, a megtévesztő csábítások. Ezúttal semmi sem állhat az útjukba.
A zene elhalkult, a színpadra egy hosszú, fehér ruhát viselő lány lépett fel. Megragadta a mikrofont, majd mikor megbizonyosodott róla, hogy mindenki őt figyeli, így szólt:
– Hamarosan éjfél, ideje levenni a maszkokat!

Izgatott morajlás futott végig a termen, mindenki ezt a pillanatot várta már az este kezdete óta. Most azonban nem a saját partnerük arcára voltak kíváncsiak elsősorban, hanem a piros ruhás lányra, és partnerére. A tekintetek újra feléjük fordultak, a bizonytalan teremtés megremegett párja karjaiban.
– Még mindig visszaléphetsz – suttogta a fiú.
– Soha!
– Te vagy a legbátrabb lány, akit ismerek. – Bíztatóan megszorította a kezét, majd távolabb lépett tőle, hogy ő is a tömeg felé forduljon. – Háromra! Egy… kettő… három!


Egyszerre vették le a maszkot. A tömeg felhördült, sosem gondolták volna, hogy az álarc pont ezt a két személyt rejti. Hiszen kettejükben nincs semmi közös, többet ártottak egymásnak, mint bármelyik másik ellenségük. Akkor mégis hogy lehetnek most együtt, és nézhetnek ilyen gyengéden egymásra?

2 megjegyzés:

  1. Szia:) Tetszik a történet, ahogy fogalmazol:) Mindenképp továbbolvasom :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, örülök, hogy tetszik, és úgy döntöttél, tovább olvasod :)

      Törlés