2015. május 31., vasárnap

2. fejezet: Tomboló vihar

Meg is érkeztem a 2. fejezettel, aminek ezúttal Christine a főszereplője, Arielle másik szobatársa. Még várni akartam vele, mielőtt felteszem, de tekintettel arra, hogy a semmiből hirtelen 5 rendszeres olvasóm lett és több kedves véleményt is kaptam, úgy döntöttem, hamarabb felteszem. Nagyon köszönöm mindenkinek, aki úgy döntött, hogy elkezdi olvasni a blogomat, remélem, hogy nem fogtok csalódni bennem.

Christine még egy utolsót szívott a cigijéből, majd ledobta a földre, ki a szakadó esőbe. Elmerengve szemlélte a vékony csíkban felszálló füstöt, ami lassan egybeolvadt a vízcseppekkel, s ezáltal végleg megszűnt létezni.
A lány szokásos helyén állt, amit még elsőben fedezett fel – ide akármikor jöhetett, ha egy kis magányra vágyott, sosem kellett attól tartania, hogy valaki megzavarja. Az iskola legrégebbi épületében csak nagyritkán tartottak órákat, a vezetőség már évek óta tervezte a lebontását. A legfelső emeletet egyenesen veszélyesnek tartották, így a diákoknak tilos volt a belépés. Christine-t ez természetesen nem érdekelte, mindig is azt vallotta, hogy a szabályok azért vannak, hogy legyen mit megszegni. így talált rá végül az apró toronyra, ahonnan az egész birtokot belátta, ellenben őt senki sem vette észre a vastag kőfal takarásából.

Tudta, hogy vissza kellene már mennie, de semmi kedve nem volt hozzá. Elege volt a képmutató emberekből, akiknek mindig mosolyogni kell, elhitetni velük, hogy minden rendben van, pedig ebből egy szó sem igaz. Az élete szétcsúszott, és ő hiába várta a segítséget, akárhogy kiabált, könyörögött, senki sem vette észre. Talán mert nem is akarták. Az emberek önző lények, ha valahol bajt látnak, inkább messze elkerülik, félve attól, hogy őket is bekebelezi. Ha valaki a sötétségben ragadt, inkább otthagyták, vagy még mélyebbre taszították, hogy elmondhassák magukról, ők nem ilyenek: ellen tudtak állni a rossznak, a bűnösnek. Mert ők jobb emberek.
Christine megbabonázva nézte tovább az esőt, az egyre vadabb vihart. Az erős szél mintha tőből akarta volna kiszakítani a fákat, a tető régi, ócska cserepei egymás után potyogtak le a földre. Ez volt ő is: a pusztító vihar, ami mindent tönkretesz maga körül.
Hirtelen ötlettől vezérelve lépett egyet, egyenest ki a keskeny teraszra, a tomboló vihar közepébe. A szél rögtön kibontotta szoros kontyba összefogott, fekete haját, a hosszú, vizes tincsek sápadt arcára tapadtak. Az egyenruhájának fehér blúza átlátszóvá vált, a kezében tartott papírdarabon összefolytak a betűk.
Igen, a levél. Egy újabb eszköze annak, hogyan tegyék tönkre az életét. Nem zavarta, hogy a szöveg összefolyik rajta, hiszen annyiszor végigolvasta már, keresve a rejtett üzenetet, az ellentmondást, ami bebizonyítja, hogy mégsem igaz, hogy a fiú még mindig szereti őt. Hogy nem akarta eldobni magától, mint egy megunt játékbabát, aminek már csak a látványa is feldühíti, menekülésre készteti. Hogy nem kérte azt tőle, maradjon távol, ne is szóljon hozzá, tegyen úgy, mintha az a pár hónap, ami neki a Mennyországot jelentette, meg se történt volna. Mert neki nem jelentett semmit. Unatkozott, szórakozásra vágyott, és Christine személyében meg is kapta ezt. Csakhogy az élet nem állhat mindig csak mókából és kacagásból, neki egy igazi nő kell.
Egy igazi nő? Bármilyen kegyetlen is a levél tartalma, ezen a kifejezésen nevetnie kellett. Még hogy egy igazi nőt keres! Hiszen még csak tizenöt évesek. Egyikőjük sem a komoly kapcsolatok híve, a megkötöttséget és állandó elvárásokat fullasztónak érezték, pont ezért is voltak olyan jók együtt. Egy ilyen fiú hogyan is akarhatna igazi kapcsolatot? És miért nem próbálta meg vele?
Bár mindent megtett annak érdekében, hogy ez ne következzen be, mégis beleszeretett. Ha meg kellene határoznia, miért, nem tudna válaszolni, hiszen Ő pont olyan fiú volt, akitől minden normális lány menekül. Egy csinos arc, ami magához édesgeti a mit sem sejtő, naiv lányokat, hogy aztán a hálójába vonja és tönkretegye őket. És most Christine-t is elérte. Csakhogy ő nem volt naiv, tudta, hogy mibe vág bele, mégis elkövette azt a hibát, amit mindenki más, és beleszeretett. Hogyan is ítélkezhetne ezek után másokon?

–  Te megőrültél? – A kőfal takarásából dühös hang csendült, majd egy erős kar követte, ami megragadta az övét, nyilván azzal a szándékkal, hogy visszarántsa a biztonságos épületbe. Csakhogy neki ennél több kell, hogy védett helyre kerüljön. Mit is számít az, hogy a tomboló viharban, a bármikor leomolható teraszon, vagy a szilárd talajon, a biztonságos épületben van? Mit is számít az, ha leesik? Ha meghal? Hiszen semmi sem számít már… semmi sem fontos többé.
– Engedj el! – csattant fel Christine, majd egy hirtelen mozdulattal kiszabadította a karját a másik fogságából, és hátrált egy lépést. Dereka így a korlátnak csapódott, elért a terasz végéig. Innen nem menekülhet tovább, csak le a mélybe.
– Christine, ne szórakozz, gyere onnan vissza! Veszélyes.
– Kímélj meg a szentszövegedtől, Matthew. – Christine gúnyosan ejtette ki a másik nevét, ahogy rajta kívül senki sem hívta. Talán gyerekes módja, de az egyetlen, ahogy ki tudta mutatni a másik iránti ellenszenvét.
– Muszáj neked mindig ilyen őrültnek lenned?
– Muszáj neked mindig mindenbe beleszólnod? Csak menj el!
– Nem, nem megyek.
– Akkor maradj, engem az sem érdekel! – Hogy ezt bizonyítsa, hátat fordított a fiúnak, és a korlátnak támaszkodott.

Hideg szél söpört végig, és Christine megrázkódott. Csak most kezdte el érezni, mennyire lehűlt a levegő. Vékony blúza egyébként sem védte különösebben az időjárás viszontagságai ellen, de így, csuromvizesen egyenesen hűtötte átfagyott bőrét. A lánynak csak ekkor tűnt fel, hogy a fehér anyag alatt teljesen átlátszott fekete, csipkés melltartója, amit valószínűleg a mögötte álló fiú is észrevett. De kit érdekel? Matt nem az a típusú fiú, aki bárkit is megbámulna a tökéletes barátnőjén kívül.
A vihar hangzavara elnyomta Matt lépéseinek zaját, a lány csak akkor érzékelte, hogy a másik mögötte van, mikor az megérintette a vállát. Már fordult volna meg, hogy újra rákiabáljon, tűnjön el, hagyja őt békén, mikor az egy kabátot terített rá. Teste jólesően fogadta a meleg anyagot, ami megvédte a jeges széltől.
– Mi történt? – Matt hangja lágy volt, megértő, ami általában feldühítette Christine-t, de most csakúgy, mint a kabát a testének, a szó is gyógyír volt a lelkének. Még akkor is, ha egy olyan embertől, akit egyáltalán nem kedvel.
– Szakított velem. – Nem fűzött hozzá magyarázatot, úgyis tudta a másik, mire gondol. Hiszen ők ketten legjobb barátok: a fiú, aki a világot jelentette neki, és aki most arra készült, hogy megtartsa a másik által széttört világát.
– Hallottam róla.
– Mondta, hogy miért?
– Nem. Sosem szokta.
– Tudom. Ismerem.
– Mégis összejöttél vele.
– Igen. Mert bolond vagyok.

Matt nem válaszolt, ráhagyta a lányra. Hiszen Christine tényleg bolond volt, hogy pont vele kezdett, miközben pontosan tudta, milyen. Bár Mattel jó barátok voltak, ő sosem értett egyet azzal, ahogy a másik a lányokkal bánt.
– Gyere be – kérte Matt. Ezúttal nem parancsolt. Lassan megérintette a másik vállát, és szembefordította magával.
Zavartan fordította el a fejét. Nem akart a lány könnyáztatta, kék szemeibe nézni, és akárhogy próbálta, nem tudta nem észrevenni a testére tapadó, átlátszó felsőt, ami alatt még törékenyebbnek, még vonzóbbnak tűnt. Bár Christine minden volt, amit Matt elítélt, amellett ő sem tudott átsiklani, hogy gyönyörű lány. Elég volt egy pillantást vetnie az átsejlő, fekete melltartóra, és rögtön azt kívánta, bár többet láthatna belőle.
Nem, ezt nem szabad! Barátnője van, és amúgy sem használhat ki egy megtört szívű lányt, még akkor sem, ha az illető általában szereti azt elhitetni másokkal, hogy egyáltalán nincs szíve. Most bebizonyította az ellenkezőjét, és Matt tudta, hogy ezután nem fog tudni ugyanúgy tekinteni rá. Eddig azt hitte, Christine-nek semmivel sem lehet ártani: kemény és vad, állandóan a szakadék szélén áll és veszélyt keres, mégsem esik bele soha. A tűzzel játszik, mégsem égeti meg magát. Egy igazi túlélő.
Nem Matt volt az egyetlen, aki észrevette a változást. Christine először csupán meglepődött, hogy a másik, még ha csak egy rövid időre is, de nőként tekintett rá, aztán valami megmagyarázhatatlan elégedettség töltötte el. Matthew Martinez, a hűséges és tökéletesen pasi vonzalmat érez iránta? Ilyen sem történik minden nap.

Lassú, de magabiztos léptekkel indult el a másik felé, de bármilyen hosszúra akarta nyújtani az utat, a terasz túl kicsi volt, ő túl gyorsan ért oda. Egyik kezét a fiú mellkasára fektette, érezte a szíve heves dobogását, ami cselekvésre késztette. Belenézett a másik zavarodott, kék szemeibe, majd a pillantása a fiú ajkaira esett. Kínzó másodperceken keresztül várt, hogy a másik eltávolodjon tőle, őrültnek nevezze és elmeneküljön. Ez lenne az a Matt, akit ő ismer, és akit a saját biztonsága érdekében vissza akart kapni. Mert vele nem lehet kedves senki, ő elüldözi maga mellől azokat az embereket, akik gyengédek vele.
Csakhogy Matt nem hátrált meg. Zavart pillantását valami más, valami megmagyarázhatatlan váltotta fel. Christine ezúttal semmit sem tudott leolvasni a másik arcáról, egy üres maszk volt, ami megrémisztette. Sosem gondolta volna, hogy a fiúnak lehet ilyen oldala is. Mindig azt hitte, hogy Matt unalmasan tökéletes, hogy semmi izgalmas nincs benne, most azonban úgy érezte, mintha egy teljesen más ember állna előtte. Talán mégsem volt mindig őszinte, végig szerepet játszott volna, és ez az igazi arca? Becsapott volna mindenkit, átverte volna a legjobb színészeket, a legtökéletesebb emberismerőket? Nem, ez lehetetlen. Az sokkal valószínűbb, hogy csak most kezdi felfedezni magában a lázadót, a rosszat, a bűnöst. Christine büszke volt arra, hogy ő váltotta ki ezt a fiúból.

Először mindez csak a verseny volt, hogy ki hátrál meg előbb. Hiszen ők nem akarhatják egymást, olyanok, mint a tűz és víz, elrontják egymást, nem lehetnek egymás mellett önmaguk, mert az egyik mindig felülkerekedik, és a saját ízlése szerint formálja a másikat. Olyanok egymás számára, mint a lassú méreg: először meg sem érzed, aztán megmagyarázhatatlan eufória kerít hatalmába, míg a végén minden elmúlik, és csak egy üres váz marad, akit egykoron embernek hívtak, de már rég megszűnt annak lenni. Többé nincsenek érzések, nincsenek örömök, csak a kínzó vágy, hogy együtt legyenek, mert egymást formálták ilyenné, és többé nem képesek a másik nélkül létezni. Ez nem történhet meg.
Szinte egyszerre kaptak a másik ajkai felé, ez is olyan volt, mint minden más közöttük: egy verseny, hogy ki a jobb, ki kerekedhet felül a másikon. Úgy csókolták egymást, mintha az életük múlott volna rajta, mintha ez lenne az életben tartó levegő, a mentőkötél, ami ahelyett, hogy kihúzná őket a mélyből, a nyakuk köré tekeredik. Innen már nincs visszaút, már nem lehetnek többé ellenségek, gyerekes versengők, erőt akartak mutatni a másiknak, de gyengeséget produkáltak.
Amilyen gyorsan kezdődött, úgy is ért véget. Megszólalt a vacsorát jelző csengő, a páros pedig úgy rebbent szét, mint akik nem is értik, mit kerestek a másik karjaiban. De hiszen ez volt az igazság. A varázslat megtört, visszazökkentek a saját válóságukba, ahol teljesen elképzelhetetlen az, hogy ők ketten csókolóztak. A bűntudat egyszerre uralkodott el rajtuk, eltávolodtak a másiktól, többé nem tudták elviselni a másik jelenlétét.
– Mennem kell. – Matt volt a vesztes, ő nem bírta tovább. Nem értette saját magát, hogy mégis hogy tehette ezt. Sosem csalta még meg a barátnőjét, mindig is elképzelhetetlennek tartotta, és elítélte azokat, akik megtették. Erre most ő is egy lett közülük… Ráadásul pont Christine-nel!

Idegesen szaladt le a lépcsőn, majd át az udvaron, egyenesen az étkező felé. A diákok már hosszú sorokban tolongtak, és egy pillanatra meg is fordult a fejében, hogy hátat fordít és inkább a szobájába menekül, mert most nem tud ennyi embert elviselni maga körül, mikor két vékony kar fonódott a derekára, hosszú, barna haj csiklandozta a fülét, ahogy a lány odahajolt hozzá.
– Már hiányoztál. Mindenhol kerestelek. Hol voltál? – Matt kiszáradt torokkal, remegő kézzel fordult a barátnője felé, azon töprengve, mit mondjon neki. Az igazat semmiképpen sem. Nem azért, mert gyáva lenne, hanem mert tudta, hogy összetörné őt. Sosem bocsátana meg neki, elveszítené a bizalmát, és sokkal többet képzelne az egészbe, mint ami valójában volt: egy ostoba kis botlás.
– Csak sétáltam egyet, kiszellőztettem a fejem.
– Még mindig haragszol rám? – Matt hirtelen nem értette, mire céloz a lány. Ő haragudna rá? – Tudod, amiért tegnap nem tudtam elmenni a randinkra. Mr. Wells nem hitte el, hogy rosszul vagyok, és nem engedett ki a tanulószobáról. – Ó, hogy csak ennyi lenne. Matt fellélegzett.

– Semmi baj, Gabrielle – mosolygott a barátnőjére Matt, majd egy lágy csókot nyomott a másik szájára, remélve, hogy ez elfeledteti azt a másikat, amitől még mindig égett a szája. Bár ez kettejük közt csak egy kedves, ártatlan csók volt, mégis a felbolydult tömegben volt két személy, aki összehúzott szemmel figyelte: egy fekete hajú lány, akin még mindig ott volt a kölcsönkapott, meleg kabát, és egy sötétbarna hajú fiú, aki tudta jól, hogy ebben a rövid beszélgetésben nem Matt volt az egyetlen, aki hazudott. Hiszen Gabrielle-nek sosem okozott gondot eljátszani a beteget, hogy kimehessen a tanulószobáról, ahogy az utóbbi időben az sem, hogy átverje a barátját, és a háta mögött egy másik fiúval legyen. Vele.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése