2016. augusztus 8., hétfő

9. fejezet: Nem történt semmi

Sziasztok!
Az ígért időpontra meg is hoztam az új fejezetet, remélem, tetszeni fog :) Nagyon köszönöm az előző fejezetre érkezett kedves szavakat, pipákat és megtekintéseket. El sem hiszem, hogy a hosszú szünet ellenére is voltatok néhányan, akik nem mondtatok le a történetről, és vártátok a folytatást.

Arielle hosszú idő óta először feküdt le mosollyal az arcán. Pirulva idézett fel minden egyes pillanatot az erdőben történtekről, újra és újra lejátszotta magában, ahogy a fiú a kezét nyújtotta felé, s ahogy rá mosolygott. Aztán betoppant a szobába Gabrielle, és az idillnek vége szakadt. Arielle hirtelen kínzón tudatában lett annak, hogy a fiú, akiről éppen ábrándozik, a szobatársával jár, és minden valószínűség szerint csak az oltalmaznivaló új lányt látja benne, semmi többet. Hiszen ki ő a tökéletes Gabrielle-hez képest?
Hát, ő mondjuk nem csalná meg.
Arielle igazából nem is értette, hogy Gabrielle mit gondolt, mikor Seth-et választotta Matt helyett. Vagyis, pontosabban Matt mellé. De komolyan, Matt olyan kedves és jóképű, és még egy olyan gyáva, unalmas lánnyal is képes volt elbeszélgetni, mint ő, és a legkisebb jelét sem mutatta, hogy unatkozna mellette. Hogy képes Gabrielle eldobni ezt olyasvalakiért, aki abban leli élvezetét, hogy másokat megalázzon és nevetségessé tegyen?

Mikor Gabrielle belépett a szobába, csak egy futó pillantást vetett Arielle-re, nyugtázta, hogy ő is ott van, majd foglalkozott tovább a saját dolgával. Úgy tűnik, továbbra sem sikerült belopnia magát a szívébe, pedig Arielle mindent elkövetett annak érdekében, hogy Gabrielle megkedvelje őt. Korábban megkínálta őt az otthonról hozott süteményével, de csak egy fintort kapott válaszul, majd a lány közölte vele, hogy nem fogyaszt édességet, se semmilyen hizlaló ételt. Éppen ezért mikor este megjelent, Arielle már meg sem próbált közeledni hozzá. Csak remélni tudta, hogy a másik szobatársa, Christine kedvesebb lesz. Őt ugyanis eddig csak az első óráján látta, arra is késve érkezett, az összes többit ellógta.

Mintegy végszóra, Christine is betoppant. Ahogy Arielle ránézett, az első szó, ami eszébe jutott róla, a káosz volt. Fekete haja kócos kontyban a feje tetején, de szinte minden második hajszál kiszabadult már, vörös rúzsa lekopott, szemfestéke elkenődött, a ruhája gyűrött volt, ráadásul a blúza két felső gombja hiányzott. És mégis, ezzel a zilált külsővel is ezerszer jobban nézett ki, mint Arielle valaha.
– Ó, helló, új lány – köszöntötte őt, mikor meglátta. Arielle döbbenten köszönt vissza, mert Christine nagyjából már tíz perce tartózkodott a szobában, mire észrevette őt. – Christine vagyok.
– Arielle.
– Mint a kis hableány?
– Ööö, igen.
– Végül is, jobb, mint a Rapunzel – vonta meg a vállát, majd egy kis tükröt és egy vörös rúzst vett elő. Gyorsan felújította a sminkjét, majd a két szobatársa kérdő tekintetére válaszolva közölte, hogy randija lesz. Arielle majdnem feltette a kérdést, hogy mégis hogy akar takarodó után kimenni, de szerencsére sikerült befognia a száját. Hát persze, hogy Christine-t nem érdeklik az olyan apróságok, mint az iskola szabályzata. Valószínűleg egy gazdag család egyetlen lánya, akik annyi pénzt adományoznak az iskolának, hogy bármit tesz is a lány, úgysem rúgják ki.
– Na és ki a szerencsés? – kérdezett rá Gabrielle. Már kezdett egyre kíváncsibb lenni, hogy kivel találkozgat folyton a barátnője. Tavaly csak Alec érdekelte, aki bár egyáltalán nem érdemelte meg Christine-t, de a lány mégis bemutatta neki. Most mégis ki lehet a titokzatos srác, akit rejteget előle?

Christine azt hitte, nyáron megtanulta, milyen valaki másnak tettetnie magát, de ahogy elkezdődött az új tanév, rájött, hogy mindez semmi volt ahhoz képest, amit itt kell előadnia. Azon a napon, mikor először találkozott Seth-tel, bárki lehetett volna. Kicsi volt az esélye, hogy a fiú emlékszik rá, a sarokban megbújó, állandóan könyvek mögé rejtőző lányra. Teljesen más körökben mozogtak, és ezen Christine-nek változtatnia kellett. Amikor elérkezett a találkozás ideje, azokra a lányokra gondolt, akiket mindig is tisztelt és irigyelt: a kemény, megtörhetetlen amazonokra, akik nem törődnek azzal, mit gondol róluk a világ, és nem létezik számukra más törvény, csak ami a szívükbe van írva. Korlátozhatatlanok, kiszámíthatatlanok, azt teszik, ami boldoggá teszi őket, és ami nem tartozik ezek közé, azt szimplán elkerülik. Így hát ő is ilyenné vált, és Seth-nek tetszett is. Egészen tegnapig.
Tudta jól, hogy milyen a fiú. Bár az iskolában nem túl sokat pletykáltak arról, hogy kivel kavar éppen, de mindenki tudta, hogy sosincs egyedül. Mrs. Coleman figyelmeztette, hogy ne szeressen belé, mert Seth nem fogja viszonozni, ráadásul a küldetését is akadályozná. És mégis, néha a fiúnak sikerült úgy elbűvölnie, hogy képtelen volt nem beleszeretni, ez pedig egyenesen a vesztébe sodorta. Seth-nek csak addig volt érdekes, amíg meg nem látta rajta, hogy többé nem képes ellenállni a csábításának, onnantól fogva csak egy lány volt a sok közül, akikre már ráunt.
Ez azonban nem azt jelenti, hogy a feladatának vége. Bármennyire is haragszik Seth-re, amiért olyan könnyen eldobta őt (és saját magára, amiért ilyen könnyen bedőlt neki), itt sokkal többről van szó, mint a sértett önérzete. Hogyha nem végzi jól a feladatát, Mrs. Coleman nem fizeti többé a tandíját, neki pedig vége. Hogyha innen kirúgják, kénytelen lenne egy állami iskolába járni, onnan pedig képtelenség jó egyetemre bekerülni. Éppen ezért muszáj kitalálnia valamit, hogy újra Seth közelébe férkőzhessen, és jelenthessen az anyjának. Most már biztos nem esne annyira nehezére, mint kezdetekben, ha más nem is, bosszúnak tökéletes lenne.

Christine sosem volt jó a rejtőzködésben. Bár nem volt feltűnő jelenség sem, azokban a pillanatokban, amikor tényleg el akart tűnni, sosem érezte magát elég észrevétlennek. Sosem tudott jól puskázni, mert félt, hogy a tanár észreveszi, és eleinte a kollégiumból sem tudott könnyen kiszabadulni. Idővel azonban megtalálta a módját, csak arra kellett figyelnie, hogy nincs-e véletlenül egy járőröző takarító az egyik folyosón. Ők sajnos kiszámíthatatlanok. A Wellesleyben ugyanis nem csak az a feladatuk, hogy tisztán tartsák az épületet, hanem hogy takarítás közben odafigyeljenek a diákokra, és minden szabályellenes tevékenységüket jelentsék – ez nyílt titok volt, az összes diák tudott róla, mégis gyakran elfeledkeztek a mogorva öregasszonyokról, akik észrevétlenül súrolták a padlót.
A lánynak végül sikerült észrevétlenül kiosonnia a kollégiumból, át a kerten, egészen a régi toronyig. Amióta Matt rátalált az esőben, valami megmagyarázhatatlan erő vonzotta őt ahhoz a helyhez. Egyszer megfordult a fejében, hogy talán azért megy újra és újra oda, hogy megint találkozhasson a fiúval, de rögtön elvetette ezt a buta ötletet. Hiszen miért is akarna pont Matthew Martinezzel találkozni ott?
Mert neki sikerült elfeledtetnie vele Seth-et egy egész percig.  
Igen, hogy aztán annál nagyobb kínt és bűntudatot hagyjon maga után.
Az lehet, de bűntudatot csak olyasvalami után érezhetünk, amit élveztünk.
Hát persze, hogy élvezte! A fiú az alatt a rövid idő alatt többet törődött vele, mint a világon bárki más. Elhitette vele, hogy ő is számít, hogy nem csak egy önkép-zavaros lány, aki lassan már azt se tudja, milyennek tettesse magát.
Csakhogy Matt Gabrielle barátja. És Gabrielle az ő legjobb barátnője. Ez egy tiszta képlet, aminek a végén az jön ki, hogy Mattnek és Christine-nek soha az életben nem lehet semmi köze egymáshoz.

Amikor Christine felért a toronyba, Matt már ott volt. Bár nem beszéltek meg találkozót, valahogy sejtette, hogy a fiú is ott lesz, és ezzel nem volt egyedül. Ahogy kilépett az erkélyre, Matt odafordult hozzá, és az arca egyáltalán nem tükrözött meglepettséget.
– Tudtam, hogy eljössz.
– Tudtam, hogy itt leszel.
Egyszerre szólaltak meg, majd egyszerre mosolyodtak el. Tökéletes összhangban mozdultak a másik felé, de egy lépés távolságra mindketten megtorpantak. Egyszer már átlépték ezt a határt, de nem álltak rá készen, hogy még egyszer megtegyék – vagy, hogy valaha is megtegyék.
– Én… – kezdte Christine, és átkozta magát, amiért képtelen egy rendes mondatot kinyögni. De egyáltalán mit mondhatna a fiúnak? Hogy válassza őt a tökéletes Gabrielle helyett? Csókolja meg újra, és feledtesse el vele Seth-et, a tandíjat, a változást, a színjátékot, mindent, ami Christine-né teszi őt? Képes lenne rá egyáltalán, eltörölni egy időre minden gondját? Nem valószínű. Talán csak a meglepettség miatt történt korábban, mert nem számított rá, hogy Matt meg fogja csókolni őt.
– Szeretem Gabrielle-t – jelentette ki végül Matt határozottan.
– Tudom.
– És nem akarok lemondani róla.
– Tudom.
– Az a csók… csak egy baleset volt, már ha lehet ilyet mondani.
– Tudom.
– Nem érzek irántad úgy…
–  Tudom.
–  A fenébe is, mondj már valamit azon kívül, hogy „tudom”. – Christine szomorúan megrázta a fejét.
– Nekem nincs mit mondanom neked, Matt. Soha nem is volt. Egy pillanatra mindketten azt képzeltük, hogy valaki mások vagyunk, hogy valaki mások lehetünk, de aztán visszatértünk a valóságba, és rájöttünk, milyen buták is voltunk.
– Tehát álmodozni butaság?
– Miért, talán rólam álmodozol? – Matt nem válaszolt a kérdésére, de nem is volt rá szükség. Ez a beszélgetés nem tartott semerre, és ha tovább folytatják, elszakítják azt a vékony köteléket, ami az első csókjuk alatt szövődött, s ami csupán egy törékeny fonál volt.
– Mi történt veled, Christine? – A lány megborzongott, ahogy a fiú kiejtette a nevét. Maga sem tudja miért, de mindig is örömét lelte abban, ha valaki megszólítja azon a néven, ami csak az övé. Valahogy bensőségesebbé tette a beszélgetést, márpedig most ez volt az utolsó, amit akartak. Hiszen ők most búcsúznak, nem?
– Semmi – felelte automatikusan – és minden – tette hozzá kisvártatva. – Miért jöttél ma ide?
– Mert látni akartalak.
– De miért?
– Nem tudom… azt reméltem, hogyha újra látlak, ugyanezen a helyen, akkor értelmet nyer ez az egész őrület.
– És értelmet nyert?
– Nem.– Matt tett egy lépést Christine felé. – Még nem. – Újabb lépés. – Egy valami még hiányzik. – Mielőtt a lány megkérdezhette volna, mi hiányzik, a fiú megszüntette a kettejük közti távolságot, és sietősen, mintha féle attól, hogy egy pillanatnyi habozás után meggondolja magát, megcsókolta őt.

Christine arra számított, hogy mint legutóbb, Matt ezúttal is elfeledtet vele mindent, az agya kiürül, és nem lesznek csak ők ketten a hatalmas semmiségben. De nem így történt. Minden gondolat és érzelem ezerszeres erővel tört rá, és szépen lassan minden értelmet nyert, a helyére került. Nem volt többé elveszett, tudta, hogy minden pont így jó, ahogy van. Neki itt kell lennie, vele.
Túl hamar lett vége. Matt húzódott el először tőle, homlokát a lány homlokához érintette, két karja még mindig a derekára fonódott. Christine nem is emlékezett, hogy a fiú mikor ölelte át, és húzta közelebb magához.
– Ne haragudj. Muszáj volt még egyszer, utoljára.

Utoljára.
Utoljára.
Utoljára.
Christine magában újra és újra ezt az egy szót ismételte. Hát ennyi volt. Matt újra felépítette őt szánalmas roncsaiból, hogy aztán egy könnyed fújással újra szétrombolja, a korábbinál is kisebb darabokra szakítsa.
– Nem történt semmi – mondta végül, a tőle telhető legérzelemmentesebb hangon.
– Nem történt semmi.
Christine ezután elhátrált tőle, majd hátat fordított neki.
– Jó éjt, Matt.
– Jó éjt, Christine.
A lány már csak suttogta az utolsó szavakat. Félt, hogy ha hangosabban mondja ki őket, a fiú felfedezi a hangjában megbúvó bánatot, az elrejtett könnyeket. Matt nem tudhatja meg, hogy mit érzett, mikor megcsókolta, ahogy azt sem, hogy még nagyon hosszú ideig ezzel fog álmodni. Újra és újra visszamegy gondolatban ehhez az órához, és felidézi, milyen is volt, mikor utoljára valakinek érezte magát. De az egész mit sem számít, mert Matt nem érez úgy, ahogy ő. Számára ez a csók csupán megbizonyosodás volt arról, hogy Gabrielle kell neki, nem pedig ez az érzelmi roncs.

A lány határozott léptekkel indult meg lefelé. Most már tudta, mit kell tennie, hogy milyenné kell válnia. Aznap, mikor találkozott Seth-tel, úgy érezte, akárki lehet, de valójában korlátozták a félelmei, az előítéletei. Szabad szellemű lány képét mutatta, de közben ezer oldalról korlátozták. Boldognak tettette magát, de közben nem volt az életében semmilyen örömforrás.

Az igazság az, hogy nem lehet akárki. Vannak olyan álarcok, amik egyszerűen nem passzolnak rá, hiába próbálja elfedni vele az arcát, vagy túl nagy, vagy túl kicsi. Éppen ezért olyanná kell formálnia ezt a maszkot, hogy tökéletesen illjen hozzá – mintha a valódi arca lenne.
Ebben a fejezetben újra viszont láthattátok Mattet és Christine-t. Mit gondoltok most a kapcsolatukról, szerintetek van még esély rá, hogy valaha együtt legyenek? Egyáltalán, illenek ők egymáshoz?
Szerintetek Matt jól tette, hogy Gabrielle-t választotta? Ti mit tettetek volna a helyében?
És Christine, ti el mertétek volna mondani Matt-nek, hogy ő nem akarja, hogy véget érjen? Vajon jól tette, hogy inkább csendben maradt?
Mit gondoltok, ezután hogy fog alakulni a sorsuk? Matt képes lesz rendbehozni a kapcsolatát Gabrielle-lel? Christine találni fog valaki mást? Vagy inkább egyedül lesz?